Elestem. A saját ballagásomon, a saját versem alatt hasra estem és mindenki kinyújtott mutatóujjal felém intve röhögött. Volt aki a térdét csapkodta és úgy fulladozott. Én pedig csak ültem és néztem magam elé. Hogy lehetek ilyen béna? Feltápászkodtam, de ekkor eltörtem a saját lábam és visszaestem. Nem is fájt annyira. Még sosem tört el egy csontom se, de azt hittem ez amolyan fájdalmas dolog. Most meg csak ültem , ugyanott, ahonnan az előbb felkeltem és bámultam a kacarászó tömeget.
A sorok közt megpillantottam egy alakot aki nem nevetett. Mélykék szemeit rám szegezte és egy kukkot nem szólt. Nem is moccant. Rá akartam kiabálni : ,,Mi van?! Te miért nem nevetsz?!", de nem ment. Megszólalni sem tudtam, csak ültem és néztem őt, ahogy ott áll. Egyszerűen megbűvölt a tekintetével. Mintha én egy szivacs volnék, ő pedig valami kiömlött csillogó, gyönyörűen fénylő szirup, amit fel kell törölni velem. És mintha én már töröltem is volna, másodpercről-másodpercre átitatott a tekintete, teljesen megbabonázott.
Felébredtem.
Tudtam, hogy valaki tényleg engem néz, csak az ablakon át. Ott térdelt a terasz tetején, ami pont az ablakomnál végződött. Óvatosan elfordítottam a tekintetem, és az órára néztem, - 02:21 - majd visszafordultam. Az a valaki az ablakban megkocogtatta az ablakot és én megijedtem. Bebújtattam a fejem a takaró alá és összeszorítottam a szemhéjaim, majd kinyitottam a szemem. Kibújtam, de az a valaki még mindig ott volt és továbbra is kopogott.
Tétovázva kibújtam az ágyból, de amikor a lámpához léptem hangosabban koppantott egyet. Oda néztem és hevesen mozgatta vízszintesen a fejét. Nem oltottam fel a kislámpám. Odaléptem az ablakhoz és ekkor láttam meg, hogy ez az a srác aki délelőtt még Anyut dicsérte a suliban. Az osztálytársam, Mark Gordon volt az.
Lassan kinyitottam az ablakot, hogy beengedjem és a szemében valami kis izgatottság villant fel.
-Jó reggelt, Lux! - suttogta, mikor talpa landolt az asztalomon - Hogy aludtál?
-Tudod, egyeseknek nem ilyenkor van reggel, hanem úgy 3-4 óra múlva - feleltem keserűen.
-Sajnálom. Muszáj beszélnünk! - továbbra is suttogva beszélt, ahogy én is, de most olyan vágyakozóan nézett rám, aztán meg el mellettem.
Leültem az ágyra és megpaskoltam a magam mellett lévő helyet. Óvatosan leült mellém. Mintha félne, hogy itt minden porcelánból van és nem akar kárt tenni semmiben. Még a tekintetem is kerülte.
-Na mondd! - unszoltam.
Úgy kb. 2percig csendben ültünk ott, mire megszólalt és akkor is látszott, hogy nem igazán találja a szavakat.
-Lux...Meg kell ígérned, hogy végighallgatsz. Nyugodtan bolondnak nézhetsz, el is kerülhetsz ezek után, de kérlek hallgass meg! - végre a szemembe nézett.
Vajon mit akarhat? Mi olyat mondhat, ami miatt kerülni akarnám?
-Ígérem -suttogtam.
-Jó - lehelte - Mutatok valamit.
Eddig az volt, hogy mond valamit, de mindegy. Csak néztem, ahogy feláll az ágyról, leveszi a kabátját, majd a pulcsiját és a felsőjét.- Ha Anyu most benyitna, tuti azt hinné, hogy sztriptíztáncos fiút rendeltem éjjelre kihágásképp. - De ekkor megláttam, amit mutatni akart. A mellkasa televolt - valószínűleg valami tetemesebb négylábútól való - karmolásokkal. Az egyik egészen a hónaljától a nadrágjáig terjedt és ott eltűnt. Vajon meddig érhet a seb? De ez még nem volt minden. Elfordult az ablak felé és intett, hogy menjek oda. Amikor megláttam nem sok kellett, hogy felsikoltsak. Az utcáról beszűrődő fényben az összes mély hege vörösen kezdett izzani és ekkor felfedeztem az oldalán lévő harapást. Valószínűleg az is a négylábútól származik.
-Miért mutatod ezt épp nekem? Nem vagyok orvos. Mit öntöttél rájuk? Mitől világít? - törtem meg a csendet.
Megint kereste a szavakat.
-Lux...Hazafelé megtámadtak, és ezt kaptam - szólt és rám nézett, lesve a reakciómat.
Nem tudod mit olvashatott le az arcomról, de inkább emlékeztetett a paktumunkra.
-Megígérted, hogy végighallgatsz!
-Nem értem - ennyit bírtam kinyögni.
Erőt vettem magamon és feltettem egy kézenfekvő kérdést:
-Tegnap még olyan szépen mosolyogtál rám, mi történt most?
-Nem fogsz hinni nekem, de azért megpróbálom. - mondta, bár inkább csak magát biztatta - Ma este történt, és nem tudtam hova is mehetnék. Lux, te mindig olyan kedves voltál velem! És te sok ilyen könyvet olvasol!
Értetlenül néztem rá.
-Mármint sok fantasy-t és sok természetfeletti könyvet. - segített megértetni magát - Épp hazafelé sétáltam a suliból, amikor a bokrok mögül morgást hallottam. Fogalmam sem volt mi az, de annyit láttam, hogy négylábú, és a szeme még ilyen sötétben is vörösen izzott! Ahogy ott álltam és egyre jobban dobogó szívvel és megemelkedett adrenalinszinttel bámultam rá, egyszer csak megindult felém! Berántott a bokorba és én még segítségért kiáltani se tudtam...És akkor ezt csinálta velem.
Sokáig tartott, amíg az agyam felfogta mit mondott.
-Hol laksz? - kérdeztem.
-Pashfoggs másik végében, az erdő szélén, a Woodstreeten - felelte és valószínűleg azon gondolkodott, hogy miért pont ezt kérdezem.
-Szóval az erdő mentén mentél - nem is kérdeztem, inkább állítottam.
-Igen. De hogy-hogy nem akadsz ki? - felvonta bal szemöldökét.
-A segítségemet kérted és ha most elkezdek visítozni, azzal épp az ellenkezőjét csinálom. De nem értem. Te azt hiszed ez természetfeletti? Mármint a lény, ami okozta?
-Nem tudom! Nem is fájnak a sebek, szerinted ez normális?! És annak a...Valaminek vörösen izzott a szeme! És ezek a sebek is vörösek! - lehajtotta a fejét.
Totál ki van akadva. Meg kell nyugtatnom még ha egészen abszurd is ez a helyzet.
-Mark... - kezdtem.
Az álla alá nyúltam és felemeltem a fejét, hogy a szemembe nézzen.
-Nem tudom mi ez. Tudom, hogy sok ilyet olvasok, meg minden...De azok nem tudományos könyvek. Ha akarod holnap elmegyünk a könyvtárba és keresünk valamit, ami segít! Csak kérlek nyugodj meg! - suttogtam.
-De ki tudja holnapra mi lesz ezekkel? - tette fel teljesen jogosan a kérdést és a mellkasára mutatott.
-Szabad? - kérdeztem tétován.
Bólintott és én óvatosan végigsimítottam a hegeket.
-Jézus!!! - szólaltam meg hangosabban a kelleténél.
Mark az ajtó felé fülelt, de Anyu nem kelt fel.
Ahogy megérintettem a sebeket, azok még vörösebbek lettek és forróak voltak. Megfogtam Mark kezét, az viszont jég hideg volt.
-Minden rendben? Mármint mit érzel? - váltottam ismét suttogásra.
-Nem fájnak. Olyan, mintha nem is lennének. Csak azért tűntek fel, mert a pólóm is szétszaggatta. De még csak nem is véreztek. Ahj, Lux! Szörnyű volt... Azt hittem nem menekülhetek, de egyszerűen összekaszabolt a hatalmas karmaival és otthagyott.
-Maradj itt Mark! - ez inkább kérésnek hangzott, mint utasításnak - Holnap utánanézünk.
-Hát...Jó...
-De te alszol az ágyon, mert sebesült vagy!
-Ugyan...Mondtam, hogy nem fájnak.
Nagy nehezen beleegyeztem, hogy ott aludjon a padlón, leterítettem egy pokrócot, arra egy párnát és takarót raktam. Mark lefeküdt oda, én meg az ágyamba. Az óra 03:10-et mutatott. Másfél óra és kelhetek fel.
-Mark!
-Hm? - jelezte, hogy figyel.
-A szüleid mit fognak szólni, ha reggel üresen találják az ágyad? - suttogtam.
-Szerintem semmit...Nincsenek szüleim... - suttogta, de a mondtad végén elcsuklott a hangja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése