Egy ideig mindketten csendben voltunk. Én is gyorsabban kapkodtam a levegőt, és ahogy észrevettem Mark is. Mi? Most viccel? Ezt eddig nem mondta... Se nekem, és azt hiszem másnak sem. Mondjuk ő sem éppen az a beszédes srác volt. Az fogta szorosabbra a kapcsolatunkat, hogy ő sem idevalósi, és hogy ő is olyan, mint én - csak fiúban. Nevezhetjük rockernek vagy emósnak. De azt hiszem a kettő együtt jár. Legalábbis utóbbihoz az első hozzátartozik.
-Kíváncsi vagy miért nincsenek szüleim? - törte meg a csendet Mark.
Vajon kíváncsi vagyok? Biztos én vagyok az első, akinek elmondja... Mármint aki közel áll hozzá.
-Igen - feleltem és odavonszoltam magam az ágy széléhez, és lenéztem a padlóra, hogy lássam őt.
Ő épp az ellenkező irányba nézett, így csak a hátát láttam, de mikor meghallotta, hogy mozgolódom, ő is rám függesztette a tekintetét. Mélykék szemeiben szomorúságot véltem felfedezni, de pillantása még így is átható volt.
-Mikor megszülettem Édesanyám 16 éves volt, - kezdett bele. Jézus, akkor most még csak 31 lenne. - Apám pedig 22... - Itt elhallgatott, mély levegőt vett, majd folytatta - Apu születésemkor elhagyta Anyut. Neki ez csak futókaland volt, dehogy akart ő gyereket ilyen fiatalon. Anyu 4 éves koromig bírta. Mármint nem azt, hogy én vagyok, hanem az eltartást. Napról napra éltünk, és inkább engem etetett, és ő éhezett. Ő maga is árva lett, mert mikor terhes lett velem, kidobták otthonról. Az ő neve Mary Gordon volt, az ő vezetéknevét viselem, mert apám nevére nem emlékszem. Anyu szervezete nem bírta tovább a nélkülözést, és feladta. Ahogy én éreztem, egy teljes napot ültem a híd alatt fekvő teste mellett, teljesen átfagyva, mert tél volt. Meg hát amúgy is kevés rongy volt rajtam.
Később erőt vettem magamon, kisétáltam onnan, és segítséget kértem. Egy néni oda is jött és ahogy meglátta a holtan heverő, csontsovány nőt a híd alatt, hívta a mentőket. Anyámat eltemettük, én pedig árvaházba kerültem nem messze innen, Lottfieldben, a St. Andrea Gyermekmegőrző és Nevelőintézetbe.
Az intézet 2 éven belül bezárt, és én az utcára kerültem. Barangolni kezdtem, és ide találtam Pashfoggs-ba. A Woodstreeten sétáltam, mikor egy néni meglátott, megkérdezte, kié vagyok, mit csinálok és én elmeséltem neki. Amint végighallgatott be is fogadott, de 9 éves koromban ő is meghalt. A házát rám írta, és mivel senki sem akart örökbefogadni, a szomszédok ügyelnek rám, de ők nem szeretnek, és ezért nem is érdekli őket, hogy hol vagyok. A néni házát rendben tartom, most már éjjelente ott alszom, és 18 évesen hivatalosan is odaköltözhetek.
Rám nézett, jelezve, hogy befejezte a történetet. Megsajnáltam. Egész életében egyedül volt. Nem akartam, hogy most is így érezze magát. Ránéztem. Csendben figyelte, ahogy kattognak a kerekek az agyamban. Közelebb hajoltam hozzá.
-Mark... - suttogtam ismét.
-Lux? - suttogta ő is.
-Nem szeretnél erre az egy órára ... inkább itt fent feküdni? - fejeztem be tétován. Nem akartam, hogy egyedül érezze magát.
Nem szólt, nem is bólintott, csak felkelt, az én párnám mellé fektette az övét, felhozta a takaróját és befeküdt mellém.
Felém fordult, de mivel így csak a hátam látta, én is megfordultam. Egymás szemébe néztünk és az ébresztőóra csörgéséig egyikünk sem szólalt meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése