-Kicsit későre jár, nem? - kérdezte Mark szomszédja mikor elhaladtunk a házuk előtt.
Nem vettünk tudomást a szemrehányásáról, kézenfogva mentünk tovább,
majd mikor egy másik ház elé értünk, megálltunk. Szemből a házon 2
átlagos méretű ablak volt, de nem lehetett belátni rajtuk, mert a rolót
lehúzták. A két ablak között, a nagyon kopott, piszkos sárga falon egy
repedésvonal húzódott, s abból néhány szál fű állt ki. Az előttünk lévő
kertben a fű frissen volt nyírva, és a közepén egy bokrokat kikerülő,
kacskaringós járda futott a hatalmas fa ajtóig, ami a bal oldali ablak
mellett volt.
-Ez az én házam - szólt Mark, és elindult a kis betonúton a kuckó felé.
Követtem őt egészen az ajtóig, majd mikor kattant a zár, be a házba.
A falak itt mészfehérek voltak, s néhány vallásos kép emlékeztetett
arra, hogy itt valaha tényleg egy idős asszony élt. -Legalábbis Mark nem
említette, hogy ő maga mélyen vallásos. - A keskeny előszoba folyosóról
az első jobboldali ajtó a nappaliba vezetett. Ahogy Mark is oda
vezetett engem, majd felkapcsolta a lámpát.
A helységben 1 hatalmas asztal és egy kb. 15 személyes kanapé volt, plusz egy kandalló, ami felett egy óriási Mária portré volt. Mark leült a kanapéra, és akárcsak én az első éjjel, megpaskolta a helyet maga mellett.
-Jó nagy mi? - kérdezte megvillantva hófehér fogait.
Bólintottam és leültem mellé.
-Rendes Anyudtól, hogy elengedett velem.
-Főleg, hogy azt hiszi bobozni mentünk - feleltem kacsintva.
Megfogta a kezemet , felemelt a másikkal és maga felé fordított.
-Ezt hogy csináltad? - kérdeztem szájtátva - Tudom, hogy 58 kg nem nehéz annyira, de te félkézzel megemeltél!
-Hát...Nem tudom.
-Olyan erős vagy mostanában.
-Eddig talán nem voltam? - kérdezett vissza és nyelvet öltött rám.
-De... De te is tudod, hogy nem úgy értettem.
Elengedte a kezem, felállt és a kandallóhoz lépett.
-Mit csinálsz? - néztem utána.
Megfogta a kandalló szélét, és mintha csak hóba vagy valami puha, lágy dologba nyúlna, kiemelt belőle egy darabot. A kezében forgatta amit kivett és hümmögött.
-Hát... Értem miről beszélsz... - suttogta.
Ekkor váratlanul térdre esett.
-MARK!!!
Gerince behajlott, ezzel a fejét a háta mögé kényszerítve, karjai megfeszültek és ujjai végén a körmök megnyúltak.
-MARK!!! - kiáltottam ismét kétségbeesetten.
Rám nézett és szeme ismét sárgán izzott. Haján megint átfutottak a vöröses-sárga fénynyalábok, majd a mellkasán végigfutva megperzselték egész testét.
-Úristen... - szóltam ismét elhalóan.
És ekkor történt meg...
Mark haja nőni kezdett, majd egész testén burjánzott a szőr. Majdnem 10 cm vastag bunda nőtt rajta!!! Végtagjai furcsán hullámozni kezdtek, arca megnyúlt és az egész 5 perces történés után már nem Mark volt velem szemben. A villany kiégett és az egyetlen fényforrás a szobában ő volt. Mark, a farkas. 4 mancsán állva felém nézett sárga szemeivel és vicsorgott.
Azon nyomban felpattantam, de az ajtó becsapódott előttem. Mintha ő irányított volna mindent a szobában. De ez lehetetlen. Nem történhet ilyen! Ez egyszerűen irracionális!
Megfordultam és a farkasra néztem, aki még mindig vicsorgott, majd szépen, kimért léptekkel megindult felém. Reszkettem félelmemben. Innen nincs menekvés. Beengedtem az életembe egy....vérfarkast! Igen, ez volt az a szó... Vérfarkas. És most meg fog ölni. Egyre közelebb jött hozzám, majd megállt a lábam előtt. Feje az én fejemnél volt, nem volt magasabb nálam. Szájából átható bűz áradt és én ismét megremegtem. Éreztem, hogy el fogok esni. Összeesek és Mark megöl. De nem történt semmi. A farkas rám nézett és semmi... Legalábbis azt hittem.
Ekkor hirtelen mancsa megindult felém és megkarmolt. Aztán a pofája is megindult és elharapta a nyakam.
És nem fájt.
Még csak fel sem ordítottam. Egy pillanatig azt hittem álmodom. De ekkor a farkas ellökött, és kirohant a házból.
Összeestem a lökéstől.
Lent feküdtem a földön, és végigtapogattam magam. A nyakamon hatalmas lyuk tátongott, de nem vérzett. Sem az oldalam. És ahogy így tapogattam magam, egyszer csak elsötétült a kép.
És én azt hittem mindennek vége.
2014. június 9., hétfő
2014. június 8., vasárnap
2.fejezet / 1.rész : With Mark
Attól az estétől kezdve szinte minden napunkat együtt töltöttük. Mark hegei halványulni kezdek, majd lassan eltűntek, de semmi jele nem volt annak, hogy fizikai változást fognak majd okozni. A könyvtárban sem találtunk semmit, bár nem maradhattunk sokáig, hisz nekem és neki is készülni kellett a ballagásra.
Az ünnepély nem volt nagy dolog. Elmondták, hogy ki miben teljesített jól, elmondtuk a verseinket, én nem estem hasra, aztán virágeső és sipirc haza. Az osztály nagy része elment bulizni, hisz ünnep van, de se Marknak, se nekem nem volt kedvem önfeledten vonaglani.
-Szerintem ne menjünk -szólt Mark.
-Én sem akarok - egyeztem bele.
Anyut nem zavarta, hogy Mark nálunk van. Először persze megakadt rajta a szeme, de azt a sztorit adtuk be neki, hogy elege lett a szomszédok neveltetéséből és otthagyta őket. Megértően bánt Markkal, nem kérdezgette, hogy meddig lesz még nálunk, és lesújtó pillantásokkal se kísérte a lépteinket. Minden rendben volt, bár egy dolgot nem tartottunk be.
Marknak hivatalosan az én szobám és a fürdőszoba közötti vendégszobában kellett volna töltenie az éjszakákat, ami persze nem így volt. Amint Anyu álomra hajtotta a fejét, átjött hozzám és volt, hogy hajnali 3-ig nem is aludtunk.
De ezt nem kell félreérteni.
Markkal mindig beszélgettünk vagy zenét hallgattunk.
Egyik este azonban ijesztő dolog történt.
Egymással szemben ültünk az ágyon, és azt beszéltük, hogy mit kéne csinálni, hogy Anyu ne piszkáljon minket amiatt, hogy folyton csak itthon lógunk.
-Mi lenne ha nyári munkát vállalnánk? - kérdeztem - Én amúgy is dolgozni szerettem volna.
-Nekem nincs ellenemre.
És ekkor történt meg a dolog.
Egyszer csak Mark fehér pólóján vörös fénysugarak haladtak át.
-Ez... mi... volt? - kérdeztem ledermedve.
Mark lenézett a pólójára és így szólt.
-Fogalmam sincs.
A futó fénynyalábok egyszerre eltűntek és helyettük az összes heg helye vörösen felizzott. Mark kétségbeesetten nézett fel rám.
-Mark!!!
-Mi az? - reagált.
-A szemeid besárgultak!!! -suttogtam kiakadtan.
És valóban. Szemei karamell-sárgán ragyogtak a sötétben. A tükrömhöz szaladt és én szinte hallottam, ahogy elakadt a lélegzete.
-Úristen... - szólt.
Ettől az éjszakától kezdve Mark szemei és sebei minden éjjel izzottak, ami egy részről volt csak jó: a lámpát nem kellett használni. Így sokkal furcsább volt vele beszélgetni. Mintha belülről is izzana a srác. Minden szavával megbabonázott, még azokkal is amik totál hülyeségek voltak.
-Lux, neked olyan szép szemed van - mondta egyszer.
-Ja, majdnem olyan sárga, mint a tied - feleltem mosolyogva.
Szemei egyszerűen varázslatosak voltak. Nappal átható mélykék, éjjelente viszont olyan szép világító sárga, hogyha az ember belenézett, olyan érzés volt, mintha egy hatalmas falat döntöttek volna le egyetlen pillantással. Mintha egész addig vak lett volna, és csak akkor látta meg azt a csodálatos teremtményt, akit keresett : Őt.
Ezt szóvá is tettem neki.
-Mark, egyszerűen szinte képtelenség így beszélgetni veled!
Egyik szemöldökét felvonta és kérdőn nézett rám.
-A szemeid ,,megolvasztanak". -kis idézőjeleket mutattam a levegőben - Egyszerűen megbabonáznak és alig bírok figyelni arra, amit mondasz. Ebbe bele fogok őrülni!
Nem szólt semmit, csak maga elé nézett, majd ismét fel rám.
Nehezebben vette a levegőt, és pupillái akkorák voltak, hogy a sárga rész szinte eltűnt a szeméből. Két keze közé fogta az arcom és közelebb hajolt hozzám.
-Lux... Lehet, hogy ez a szándékom. Erre nem gondoltál még? -suttogta.
Megszólalni nem bírtam. El akartam fordulni mielőtt valami baj lesz, de pillantása foglyul ejtett. Lassan még közelebb hajolt, arcunkat már csak milliméterek választották el egymástól.
-Olyan gyönyörű vagy! -lehelte.
Lassan odahajolt az arcomhoz, és összeért a szánk. Mark közelebb húzott magához és tovább csókolt én pedig átadtam magam és visszacsókoltam.
De ekkor megint történt valami.
Hirtelen hatalmas sárga és vörös fénysugár öntötte el a szememet, mire kinyitottam őket. Mark haja izzott e két színben és ahogy elnéztem, ő maga is meglepődött.
Az ünnepély nem volt nagy dolog. Elmondták, hogy ki miben teljesített jól, elmondtuk a verseinket, én nem estem hasra, aztán virágeső és sipirc haza. Az osztály nagy része elment bulizni, hisz ünnep van, de se Marknak, se nekem nem volt kedvem önfeledten vonaglani.
-Szerintem ne menjünk -szólt Mark.
-Én sem akarok - egyeztem bele.
Anyut nem zavarta, hogy Mark nálunk van. Először persze megakadt rajta a szeme, de azt a sztorit adtuk be neki, hogy elege lett a szomszédok neveltetéséből és otthagyta őket. Megértően bánt Markkal, nem kérdezgette, hogy meddig lesz még nálunk, és lesújtó pillantásokkal se kísérte a lépteinket. Minden rendben volt, bár egy dolgot nem tartottunk be.
Marknak hivatalosan az én szobám és a fürdőszoba közötti vendégszobában kellett volna töltenie az éjszakákat, ami persze nem így volt. Amint Anyu álomra hajtotta a fejét, átjött hozzám és volt, hogy hajnali 3-ig nem is aludtunk.
De ezt nem kell félreérteni.
Markkal mindig beszélgettünk vagy zenét hallgattunk.
Egyik este azonban ijesztő dolog történt.
Egymással szemben ültünk az ágyon, és azt beszéltük, hogy mit kéne csinálni, hogy Anyu ne piszkáljon minket amiatt, hogy folyton csak itthon lógunk.
-Mi lenne ha nyári munkát vállalnánk? - kérdeztem - Én amúgy is dolgozni szerettem volna.
-Nekem nincs ellenemre.
És ekkor történt meg a dolog.
Egyszer csak Mark fehér pólóján vörös fénysugarak haladtak át.
-Ez... mi... volt? - kérdeztem ledermedve.
Mark lenézett a pólójára és így szólt.
-Fogalmam sincs.
A futó fénynyalábok egyszerre eltűntek és helyettük az összes heg helye vörösen felizzott. Mark kétségbeesetten nézett fel rám.
-Mark!!!
-Mi az? - reagált.
-A szemeid besárgultak!!! -suttogtam kiakadtan.
És valóban. Szemei karamell-sárgán ragyogtak a sötétben. A tükrömhöz szaladt és én szinte hallottam, ahogy elakadt a lélegzete.
-Úristen... - szólt.
Ettől az éjszakától kezdve Mark szemei és sebei minden éjjel izzottak, ami egy részről volt csak jó: a lámpát nem kellett használni. Így sokkal furcsább volt vele beszélgetni. Mintha belülről is izzana a srác. Minden szavával megbabonázott, még azokkal is amik totál hülyeségek voltak.
-Lux, neked olyan szép szemed van - mondta egyszer.
-Ja, majdnem olyan sárga, mint a tied - feleltem mosolyogva.
Szemei egyszerűen varázslatosak voltak. Nappal átható mélykék, éjjelente viszont olyan szép világító sárga, hogyha az ember belenézett, olyan érzés volt, mintha egy hatalmas falat döntöttek volna le egyetlen pillantással. Mintha egész addig vak lett volna, és csak akkor látta meg azt a csodálatos teremtményt, akit keresett : Őt.
Ezt szóvá is tettem neki.
-Mark, egyszerűen szinte képtelenség így beszélgetni veled!
Egyik szemöldökét felvonta és kérdőn nézett rám.
-A szemeid ,,megolvasztanak". -kis idézőjeleket mutattam a levegőben - Egyszerűen megbabonáznak és alig bírok figyelni arra, amit mondasz. Ebbe bele fogok őrülni!
Nem szólt semmit, csak maga elé nézett, majd ismét fel rám.
Nehezebben vette a levegőt, és pupillái akkorák voltak, hogy a sárga rész szinte eltűnt a szeméből. Két keze közé fogta az arcom és közelebb hajolt hozzám.
-Lux... Lehet, hogy ez a szándékom. Erre nem gondoltál még? -suttogta.
Megszólalni nem bírtam. El akartam fordulni mielőtt valami baj lesz, de pillantása foglyul ejtett. Lassan még közelebb hajolt, arcunkat már csak milliméterek választották el egymástól.
-Olyan gyönyörű vagy! -lehelte.
Lassan odahajolt az arcomhoz, és összeért a szánk. Mark közelebb húzott magához és tovább csókolt én pedig átadtam magam és visszacsókoltam.
De ekkor megint történt valami.
Hirtelen hatalmas sárga és vörös fénysugár öntötte el a szememet, mire kinyitottam őket. Mark haja izzott e két színben és ahogy elnéztem, ő maga is meglepődött.
2014. június 5., csütörtök
1.fejezet / 4.rész : Secrets
Egy ideig mindketten csendben voltunk. Én is gyorsabban kapkodtam a levegőt, és ahogy észrevettem Mark is. Mi? Most viccel? Ezt eddig nem mondta... Se nekem, és azt hiszem másnak sem. Mondjuk ő sem éppen az a beszédes srác volt. Az fogta szorosabbra a kapcsolatunkat, hogy ő sem idevalósi, és hogy ő is olyan, mint én - csak fiúban. Nevezhetjük rockernek vagy emósnak. De azt hiszem a kettő együtt jár. Legalábbis utóbbihoz az első hozzátartozik.
-Kíváncsi vagy miért nincsenek szüleim? - törte meg a csendet Mark.
Vajon kíváncsi vagyok? Biztos én vagyok az első, akinek elmondja... Mármint aki közel áll hozzá.
-Igen - feleltem és odavonszoltam magam az ágy széléhez, és lenéztem a padlóra, hogy lássam őt.
Ő épp az ellenkező irányba nézett, így csak a hátát láttam, de mikor meghallotta, hogy mozgolódom, ő is rám függesztette a tekintetét. Mélykék szemeiben szomorúságot véltem felfedezni, de pillantása még így is átható volt.
-Mikor megszülettem Édesanyám 16 éves volt, - kezdett bele. Jézus, akkor most még csak 31 lenne. - Apám pedig 22... - Itt elhallgatott, mély levegőt vett, majd folytatta - Apu születésemkor elhagyta Anyut. Neki ez csak futókaland volt, dehogy akart ő gyereket ilyen fiatalon. Anyu 4 éves koromig bírta. Mármint nem azt, hogy én vagyok, hanem az eltartást. Napról napra éltünk, és inkább engem etetett, és ő éhezett. Ő maga is árva lett, mert mikor terhes lett velem, kidobták otthonról. Az ő neve Mary Gordon volt, az ő vezetéknevét viselem, mert apám nevére nem emlékszem. Anyu szervezete nem bírta tovább a nélkülözést, és feladta. Ahogy én éreztem, egy teljes napot ültem a híd alatt fekvő teste mellett, teljesen átfagyva, mert tél volt. Meg hát amúgy is kevés rongy volt rajtam.
Később erőt vettem magamon, kisétáltam onnan, és segítséget kértem. Egy néni oda is jött és ahogy meglátta a holtan heverő, csontsovány nőt a híd alatt, hívta a mentőket. Anyámat eltemettük, én pedig árvaházba kerültem nem messze innen, Lottfieldben, a St. Andrea Gyermekmegőrző és Nevelőintézetbe.
Az intézet 2 éven belül bezárt, és én az utcára kerültem. Barangolni kezdtem, és ide találtam Pashfoggs-ba. A Woodstreeten sétáltam, mikor egy néni meglátott, megkérdezte, kié vagyok, mit csinálok és én elmeséltem neki. Amint végighallgatott be is fogadott, de 9 éves koromban ő is meghalt. A házát rám írta, és mivel senki sem akart örökbefogadni, a szomszédok ügyelnek rám, de ők nem szeretnek, és ezért nem is érdekli őket, hogy hol vagyok. A néni házát rendben tartom, most már éjjelente ott alszom, és 18 évesen hivatalosan is odaköltözhetek.
Rám nézett, jelezve, hogy befejezte a történetet. Megsajnáltam. Egész életében egyedül volt. Nem akartam, hogy most is így érezze magát. Ránéztem. Csendben figyelte, ahogy kattognak a kerekek az agyamban. Közelebb hajoltam hozzá.
-Mark... - suttogtam ismét.
-Lux? - suttogta ő is.
-Nem szeretnél erre az egy órára ... inkább itt fent feküdni? - fejeztem be tétován. Nem akartam, hogy egyedül érezze magát.
Nem szólt, nem is bólintott, csak felkelt, az én párnám mellé fektette az övét, felhozta a takaróját és befeküdt mellém.
Felém fordult, de mivel így csak a hátam látta, én is megfordultam. Egymás szemébe néztünk és az ébresztőóra csörgéséig egyikünk sem szólalt meg.
-Kíváncsi vagy miért nincsenek szüleim? - törte meg a csendet Mark.
Vajon kíváncsi vagyok? Biztos én vagyok az első, akinek elmondja... Mármint aki közel áll hozzá.
-Igen - feleltem és odavonszoltam magam az ágy széléhez, és lenéztem a padlóra, hogy lássam őt.
Ő épp az ellenkező irányba nézett, így csak a hátát láttam, de mikor meghallotta, hogy mozgolódom, ő is rám függesztette a tekintetét. Mélykék szemeiben szomorúságot véltem felfedezni, de pillantása még így is átható volt.
-Mikor megszülettem Édesanyám 16 éves volt, - kezdett bele. Jézus, akkor most még csak 31 lenne. - Apám pedig 22... - Itt elhallgatott, mély levegőt vett, majd folytatta - Apu születésemkor elhagyta Anyut. Neki ez csak futókaland volt, dehogy akart ő gyereket ilyen fiatalon. Anyu 4 éves koromig bírta. Mármint nem azt, hogy én vagyok, hanem az eltartást. Napról napra éltünk, és inkább engem etetett, és ő éhezett. Ő maga is árva lett, mert mikor terhes lett velem, kidobták otthonról. Az ő neve Mary Gordon volt, az ő vezetéknevét viselem, mert apám nevére nem emlékszem. Anyu szervezete nem bírta tovább a nélkülözést, és feladta. Ahogy én éreztem, egy teljes napot ültem a híd alatt fekvő teste mellett, teljesen átfagyva, mert tél volt. Meg hát amúgy is kevés rongy volt rajtam.
Később erőt vettem magamon, kisétáltam onnan, és segítséget kértem. Egy néni oda is jött és ahogy meglátta a holtan heverő, csontsovány nőt a híd alatt, hívta a mentőket. Anyámat eltemettük, én pedig árvaházba kerültem nem messze innen, Lottfieldben, a St. Andrea Gyermekmegőrző és Nevelőintézetbe.
Az intézet 2 éven belül bezárt, és én az utcára kerültem. Barangolni kezdtem, és ide találtam Pashfoggs-ba. A Woodstreeten sétáltam, mikor egy néni meglátott, megkérdezte, kié vagyok, mit csinálok és én elmeséltem neki. Amint végighallgatott be is fogadott, de 9 éves koromban ő is meghalt. A házát rám írta, és mivel senki sem akart örökbefogadni, a szomszédok ügyelnek rám, de ők nem szeretnek, és ezért nem is érdekli őket, hogy hol vagyok. A néni házát rendben tartom, most már éjjelente ott alszom, és 18 évesen hivatalosan is odaköltözhetek.
Rám nézett, jelezve, hogy befejezte a történetet. Megsajnáltam. Egész életében egyedül volt. Nem akartam, hogy most is így érezze magát. Ránéztem. Csendben figyelte, ahogy kattognak a kerekek az agyamban. Közelebb hajoltam hozzá.
-Mark... - suttogtam ismét.
-Lux? - suttogta ő is.
-Nem szeretnél erre az egy órára ... inkább itt fent feküdni? - fejeztem be tétován. Nem akartam, hogy egyedül érezze magát.
Nem szólt, nem is bólintott, csak felkelt, az én párnám mellé fektette az övét, felhozta a takaróját és befeküdt mellém.
Felém fordult, de mivel így csak a hátam látta, én is megfordultam. Egymás szemébe néztünk és az ébresztőóra csörgéséig egyikünk sem szólalt meg.
1.fejezet / 3.rész : I don't understand
Elestem. A saját ballagásomon, a saját versem alatt hasra estem és mindenki kinyújtott mutatóujjal felém intve röhögött. Volt aki a térdét csapkodta és úgy fulladozott. Én pedig csak ültem és néztem magam elé. Hogy lehetek ilyen béna? Feltápászkodtam, de ekkor eltörtem a saját lábam és visszaestem. Nem is fájt annyira. Még sosem tört el egy csontom se, de azt hittem ez amolyan fájdalmas dolog. Most meg csak ültem , ugyanott, ahonnan az előbb felkeltem és bámultam a kacarászó tömeget.
A sorok közt megpillantottam egy alakot aki nem nevetett. Mélykék szemeit rám szegezte és egy kukkot nem szólt. Nem is moccant. Rá akartam kiabálni : ,,Mi van?! Te miért nem nevetsz?!", de nem ment. Megszólalni sem tudtam, csak ültem és néztem őt, ahogy ott áll. Egyszerűen megbűvölt a tekintetével. Mintha én egy szivacs volnék, ő pedig valami kiömlött csillogó, gyönyörűen fénylő szirup, amit fel kell törölni velem. És mintha én már töröltem is volna, másodpercről-másodpercre átitatott a tekintete, teljesen megbabonázott.
Felébredtem.
Tudtam, hogy valaki tényleg engem néz, csak az ablakon át. Ott térdelt a terasz tetején, ami pont az ablakomnál végződött. Óvatosan elfordítottam a tekintetem, és az órára néztem, - 02:21 - majd visszafordultam. Az a valaki az ablakban megkocogtatta az ablakot és én megijedtem. Bebújtattam a fejem a takaró alá és összeszorítottam a szemhéjaim, majd kinyitottam a szemem. Kibújtam, de az a valaki még mindig ott volt és továbbra is kopogott.
Tétovázva kibújtam az ágyból, de amikor a lámpához léptem hangosabban koppantott egyet. Oda néztem és hevesen mozgatta vízszintesen a fejét. Nem oltottam fel a kislámpám. Odaléptem az ablakhoz és ekkor láttam meg, hogy ez az a srác aki délelőtt még Anyut dicsérte a suliban. Az osztálytársam, Mark Gordon volt az.
Lassan kinyitottam az ablakot, hogy beengedjem és a szemében valami kis izgatottság villant fel.
-Jó reggelt, Lux! - suttogta, mikor talpa landolt az asztalomon - Hogy aludtál?
-Tudod, egyeseknek nem ilyenkor van reggel, hanem úgy 3-4 óra múlva - feleltem keserűen.
-Sajnálom. Muszáj beszélnünk! - továbbra is suttogva beszélt, ahogy én is, de most olyan vágyakozóan nézett rám, aztán meg el mellettem.
Leültem az ágyra és megpaskoltam a magam mellett lévő helyet. Óvatosan leült mellém. Mintha félne, hogy itt minden porcelánból van és nem akar kárt tenni semmiben. Még a tekintetem is kerülte.
-Na mondd! - unszoltam.
Úgy kb. 2percig csendben ültünk ott, mire megszólalt és akkor is látszott, hogy nem igazán találja a szavakat.
-Lux...Meg kell ígérned, hogy végighallgatsz. Nyugodtan bolondnak nézhetsz, el is kerülhetsz ezek után, de kérlek hallgass meg! - végre a szemembe nézett.
Vajon mit akarhat? Mi olyat mondhat, ami miatt kerülni akarnám?
-Ígérem -suttogtam.
-Jó - lehelte - Mutatok valamit.
Eddig az volt, hogy mond valamit, de mindegy. Csak néztem, ahogy feláll az ágyról, leveszi a kabátját, majd a pulcsiját és a felsőjét.- Ha Anyu most benyitna, tuti azt hinné, hogy sztriptíztáncos fiút rendeltem éjjelre kihágásképp. - De ekkor megláttam, amit mutatni akart. A mellkasa televolt - valószínűleg valami tetemesebb négylábútól való - karmolásokkal. Az egyik egészen a hónaljától a nadrágjáig terjedt és ott eltűnt. Vajon meddig érhet a seb? De ez még nem volt minden. Elfordult az ablak felé és intett, hogy menjek oda. Amikor megláttam nem sok kellett, hogy felsikoltsak. Az utcáról beszűrődő fényben az összes mély hege vörösen kezdett izzani és ekkor felfedeztem az oldalán lévő harapást. Valószínűleg az is a négylábútól származik.
-Miért mutatod ezt épp nekem? Nem vagyok orvos. Mit öntöttél rájuk? Mitől világít? - törtem meg a csendet.
Megint kereste a szavakat.
-Lux...Hazafelé megtámadtak, és ezt kaptam - szólt és rám nézett, lesve a reakciómat.
Nem tudod mit olvashatott le az arcomról, de inkább emlékeztetett a paktumunkra.
-Megígérted, hogy végighallgatsz!
-Nem értem - ennyit bírtam kinyögni.
Erőt vettem magamon és feltettem egy kézenfekvő kérdést:
-Tegnap még olyan szépen mosolyogtál rám, mi történt most?
-Nem fogsz hinni nekem, de azért megpróbálom. - mondta, bár inkább csak magát biztatta - Ma este történt, és nem tudtam hova is mehetnék. Lux, te mindig olyan kedves voltál velem! És te sok ilyen könyvet olvasol!
Értetlenül néztem rá.
-Mármint sok fantasy-t és sok természetfeletti könyvet. - segített megértetni magát - Épp hazafelé sétáltam a suliból, amikor a bokrok mögül morgást hallottam. Fogalmam sem volt mi az, de annyit láttam, hogy négylábú, és a szeme még ilyen sötétben is vörösen izzott! Ahogy ott álltam és egyre jobban dobogó szívvel és megemelkedett adrenalinszinttel bámultam rá, egyszer csak megindult felém! Berántott a bokorba és én még segítségért kiáltani se tudtam...És akkor ezt csinálta velem.
Sokáig tartott, amíg az agyam felfogta mit mondott.
-Hol laksz? - kérdeztem.
-Pashfoggs másik végében, az erdő szélén, a Woodstreeten - felelte és valószínűleg azon gondolkodott, hogy miért pont ezt kérdezem.
-Szóval az erdő mentén mentél - nem is kérdeztem, inkább állítottam.
-Igen. De hogy-hogy nem akadsz ki? - felvonta bal szemöldökét.
-A segítségemet kérted és ha most elkezdek visítozni, azzal épp az ellenkezőjét csinálom. De nem értem. Te azt hiszed ez természetfeletti? Mármint a lény, ami okozta?
-Nem tudom! Nem is fájnak a sebek, szerinted ez normális?! És annak a...Valaminek vörösen izzott a szeme! És ezek a sebek is vörösek! - lehajtotta a fejét.
Totál ki van akadva. Meg kell nyugtatnom még ha egészen abszurd is ez a helyzet.
-Mark... - kezdtem.
Az álla alá nyúltam és felemeltem a fejét, hogy a szemembe nézzen.
-Nem tudom mi ez. Tudom, hogy sok ilyet olvasok, meg minden...De azok nem tudományos könyvek. Ha akarod holnap elmegyünk a könyvtárba és keresünk valamit, ami segít! Csak kérlek nyugodj meg! - suttogtam.
-De ki tudja holnapra mi lesz ezekkel? - tette fel teljesen jogosan a kérdést és a mellkasára mutatott.
-Szabad? - kérdeztem tétován.
Bólintott és én óvatosan végigsimítottam a hegeket.
-Jézus!!! - szólaltam meg hangosabban a kelleténél.
Mark az ajtó felé fülelt, de Anyu nem kelt fel.
Ahogy megérintettem a sebeket, azok még vörösebbek lettek és forróak voltak. Megfogtam Mark kezét, az viszont jég hideg volt.
-Minden rendben? Mármint mit érzel? - váltottam ismét suttogásra.
-Nem fájnak. Olyan, mintha nem is lennének. Csak azért tűntek fel, mert a pólóm is szétszaggatta. De még csak nem is véreztek. Ahj, Lux! Szörnyű volt... Azt hittem nem menekülhetek, de egyszerűen összekaszabolt a hatalmas karmaival és otthagyott.
-Maradj itt Mark! - ez inkább kérésnek hangzott, mint utasításnak - Holnap utánanézünk.
-Hát...Jó...
-De te alszol az ágyon, mert sebesült vagy!
-Ugyan...Mondtam, hogy nem fájnak.
Nagy nehezen beleegyeztem, hogy ott aludjon a padlón, leterítettem egy pokrócot, arra egy párnát és takarót raktam. Mark lefeküdt oda, én meg az ágyamba. Az óra 03:10-et mutatott. Másfél óra és kelhetek fel.
-Mark!
-Hm? - jelezte, hogy figyel.
-A szüleid mit fognak szólni, ha reggel üresen találják az ágyad? - suttogtam.
-Szerintem semmit...Nincsenek szüleim... - suttogta, de a mondtad végén elcsuklott a hangja.
A sorok közt megpillantottam egy alakot aki nem nevetett. Mélykék szemeit rám szegezte és egy kukkot nem szólt. Nem is moccant. Rá akartam kiabálni : ,,Mi van?! Te miért nem nevetsz?!", de nem ment. Megszólalni sem tudtam, csak ültem és néztem őt, ahogy ott áll. Egyszerűen megbűvölt a tekintetével. Mintha én egy szivacs volnék, ő pedig valami kiömlött csillogó, gyönyörűen fénylő szirup, amit fel kell törölni velem. És mintha én már töröltem is volna, másodpercről-másodpercre átitatott a tekintete, teljesen megbabonázott.
Felébredtem.
Tudtam, hogy valaki tényleg engem néz, csak az ablakon át. Ott térdelt a terasz tetején, ami pont az ablakomnál végződött. Óvatosan elfordítottam a tekintetem, és az órára néztem, - 02:21 - majd visszafordultam. Az a valaki az ablakban megkocogtatta az ablakot és én megijedtem. Bebújtattam a fejem a takaró alá és összeszorítottam a szemhéjaim, majd kinyitottam a szemem. Kibújtam, de az a valaki még mindig ott volt és továbbra is kopogott.
Tétovázva kibújtam az ágyból, de amikor a lámpához léptem hangosabban koppantott egyet. Oda néztem és hevesen mozgatta vízszintesen a fejét. Nem oltottam fel a kislámpám. Odaléptem az ablakhoz és ekkor láttam meg, hogy ez az a srác aki délelőtt még Anyut dicsérte a suliban. Az osztálytársam, Mark Gordon volt az.
Lassan kinyitottam az ablakot, hogy beengedjem és a szemében valami kis izgatottság villant fel.
-Jó reggelt, Lux! - suttogta, mikor talpa landolt az asztalomon - Hogy aludtál?
-Tudod, egyeseknek nem ilyenkor van reggel, hanem úgy 3-4 óra múlva - feleltem keserűen.
-Sajnálom. Muszáj beszélnünk! - továbbra is suttogva beszélt, ahogy én is, de most olyan vágyakozóan nézett rám, aztán meg el mellettem.
Leültem az ágyra és megpaskoltam a magam mellett lévő helyet. Óvatosan leült mellém. Mintha félne, hogy itt minden porcelánból van és nem akar kárt tenni semmiben. Még a tekintetem is kerülte.
-Na mondd! - unszoltam.
Úgy kb. 2percig csendben ültünk ott, mire megszólalt és akkor is látszott, hogy nem igazán találja a szavakat.
-Lux...Meg kell ígérned, hogy végighallgatsz. Nyugodtan bolondnak nézhetsz, el is kerülhetsz ezek után, de kérlek hallgass meg! - végre a szemembe nézett.
Vajon mit akarhat? Mi olyat mondhat, ami miatt kerülni akarnám?
-Ígérem -suttogtam.
-Jó - lehelte - Mutatok valamit.
Eddig az volt, hogy mond valamit, de mindegy. Csak néztem, ahogy feláll az ágyról, leveszi a kabátját, majd a pulcsiját és a felsőjét.- Ha Anyu most benyitna, tuti azt hinné, hogy sztriptíztáncos fiút rendeltem éjjelre kihágásképp. - De ekkor megláttam, amit mutatni akart. A mellkasa televolt - valószínűleg valami tetemesebb négylábútól való - karmolásokkal. Az egyik egészen a hónaljától a nadrágjáig terjedt és ott eltűnt. Vajon meddig érhet a seb? De ez még nem volt minden. Elfordult az ablak felé és intett, hogy menjek oda. Amikor megláttam nem sok kellett, hogy felsikoltsak. Az utcáról beszűrődő fényben az összes mély hege vörösen kezdett izzani és ekkor felfedeztem az oldalán lévő harapást. Valószínűleg az is a négylábútól származik.
-Miért mutatod ezt épp nekem? Nem vagyok orvos. Mit öntöttél rájuk? Mitől világít? - törtem meg a csendet.
Megint kereste a szavakat.
-Lux...Hazafelé megtámadtak, és ezt kaptam - szólt és rám nézett, lesve a reakciómat.
Nem tudod mit olvashatott le az arcomról, de inkább emlékeztetett a paktumunkra.
-Megígérted, hogy végighallgatsz!
-Nem értem - ennyit bírtam kinyögni.
Erőt vettem magamon és feltettem egy kézenfekvő kérdést:
-Tegnap még olyan szépen mosolyogtál rám, mi történt most?
-Nem fogsz hinni nekem, de azért megpróbálom. - mondta, bár inkább csak magát biztatta - Ma este történt, és nem tudtam hova is mehetnék. Lux, te mindig olyan kedves voltál velem! És te sok ilyen könyvet olvasol!
Értetlenül néztem rá.
-Mármint sok fantasy-t és sok természetfeletti könyvet. - segített megértetni magát - Épp hazafelé sétáltam a suliból, amikor a bokrok mögül morgást hallottam. Fogalmam sem volt mi az, de annyit láttam, hogy négylábú, és a szeme még ilyen sötétben is vörösen izzott! Ahogy ott álltam és egyre jobban dobogó szívvel és megemelkedett adrenalinszinttel bámultam rá, egyszer csak megindult felém! Berántott a bokorba és én még segítségért kiáltani se tudtam...És akkor ezt csinálta velem.
Sokáig tartott, amíg az agyam felfogta mit mondott.
-Hol laksz? - kérdeztem.
-Pashfoggs másik végében, az erdő szélén, a Woodstreeten - felelte és valószínűleg azon gondolkodott, hogy miért pont ezt kérdezem.
-Szóval az erdő mentén mentél - nem is kérdeztem, inkább állítottam.
-Igen. De hogy-hogy nem akadsz ki? - felvonta bal szemöldökét.
-A segítségemet kérted és ha most elkezdek visítozni, azzal épp az ellenkezőjét csinálom. De nem értem. Te azt hiszed ez természetfeletti? Mármint a lény, ami okozta?
-Nem tudom! Nem is fájnak a sebek, szerinted ez normális?! És annak a...Valaminek vörösen izzott a szeme! És ezek a sebek is vörösek! - lehajtotta a fejét.
Totál ki van akadva. Meg kell nyugtatnom még ha egészen abszurd is ez a helyzet.
-Mark... - kezdtem.
Az álla alá nyúltam és felemeltem a fejét, hogy a szemembe nézzen.
-Nem tudom mi ez. Tudom, hogy sok ilyet olvasok, meg minden...De azok nem tudományos könyvek. Ha akarod holnap elmegyünk a könyvtárba és keresünk valamit, ami segít! Csak kérlek nyugodj meg! - suttogtam.
-De ki tudja holnapra mi lesz ezekkel? - tette fel teljesen jogosan a kérdést és a mellkasára mutatott.
-Szabad? - kérdeztem tétován.
Bólintott és én óvatosan végigsimítottam a hegeket.
-Jézus!!! - szólaltam meg hangosabban a kelleténél.
Mark az ajtó felé fülelt, de Anyu nem kelt fel.
Ahogy megérintettem a sebeket, azok még vörösebbek lettek és forróak voltak. Megfogtam Mark kezét, az viszont jég hideg volt.
-Minden rendben? Mármint mit érzel? - váltottam ismét suttogásra.
-Nem fájnak. Olyan, mintha nem is lennének. Csak azért tűntek fel, mert a pólóm is szétszaggatta. De még csak nem is véreztek. Ahj, Lux! Szörnyű volt... Azt hittem nem menekülhetek, de egyszerűen összekaszabolt a hatalmas karmaival és otthagyott.
-Maradj itt Mark! - ez inkább kérésnek hangzott, mint utasításnak - Holnap utánanézünk.
-Hát...Jó...
-De te alszol az ágyon, mert sebesült vagy!
-Ugyan...Mondtam, hogy nem fájnak.
Nagy nehezen beleegyeztem, hogy ott aludjon a padlón, leterítettem egy pokrócot, arra egy párnát és takarót raktam. Mark lefeküdt oda, én meg az ágyamba. Az óra 03:10-et mutatott. Másfél óra és kelhetek fel.
-Mark!
-Hm? - jelezte, hogy figyel.
-A szüleid mit fognak szólni, ha reggel üresen találják az ágyad? - suttogtam.
-Szerintem semmit...Nincsenek szüleim... - suttogta, de a mondtad végén elcsuklott a hangja.
2014. június 4., szerda
1.fejezet / 2.rész : Thinking
Este 18:53-kor leszálltam a buszról és elcaplattam a házunkig. Takaros kis ház volt, én szerettem. A házfal barackszínű, és az első és második emelet külső határán egy 15cm széles barna sáv húzódik körbe a házon. Szemből nézve a házon 3 ablak van, 1 nagyobb a nappalié, a másik 2 Anyu szobájáé és a konyháé.- Bár mostani tevékenykedése alapján a kettő egynek számított. -
Beléptem az ajtón és megcéloztam a lépcsőt, nehogy a munkáltatóm elkapjon és faggatni kezdjen, de ez nem jött össze.
-Helló Lux! Milyen volt Blaise-el? - faggatott mosolyogva.
-Szuper, bár nem tudom miért így fizettél a tanárnőnek a késésért.
Blaise Franklin ugyanis egy fiú az osztályból, aki nem mellesleg szintén egy tanár fia - az ofőé. Szőke haj, vékony és magas testalkat - ráadásul totál okos. Nem mellesleg imád BMX-ezni.
-Tényleg? És mit tanultatok?
-Őszintén? Semmit. Év végén mit kéne?
-Akkor mit csináltatok? - kérdezte meglepetten.
-Kimentünk a tőlük 2 utcányira lévő parkba és néztem, ahogy bringázik - feleltem.
-Pedig nem ez volt a célom - mondta lehajtott fejjel.
-Hát pedig Mrs.Franklin biztos örült volna neki, ha a fia korrepetálhat. Bár ha úgy nézzük, tényleg azt csinálta. Mindig mondta, hogy milyen trükköt csinál, pl. Footplantelt én nekem meg meg kellett jegyezni, s mikor újra azt csinálta fel kellett ismernem - fejtettem ki röviden.
-Értem. Na mehetsz - zárta le a beszélgetést.
Felmentem a lépcsőn, befordultam az első kanyarba és ledőltem az ágyra. Kezembe temettem az arcom és gondolkodtam. Úgy kb. negyed óra telt el így, mikor azt éreztem, hogy túl nagy a csend. Felálltam, megfogtam telefonom, bedugtam a fülesem és benyomtam a mostani kedvenc számom : Pierce The Veil - King for a day. Ezután körülnéztem és realizáltam, hogy akkora kupi van, hogyha Anyu idetalál véletlen, akkor itt kitör a III.világháború. Sebtében felkapkodtam a ruhadarabokat a földről és az ágyra hajigáltam őket. Majd később szétválogatom. Odamentem az ablak alatt lévő asztalhoz és leültem. Kinéztem az ablakon, ahol besütött a lemenő nap fénye. Felálltam, betoltam a széket az asztal alá és kitártam az ablakot - úgy is rég járta át levegő a szobát. - Visszasétáltam az ágyhoz szétválogattam a ruhákat, majd a szennyest lehajítottam a lépcsőkorlát alatt lévő szennyeskosárba. Telitalálat, mind a megfelelő helyen landolt. Megfordultam és bementem a szobámba. Most már azért kicsit szebb lett. Itt a falak lilák voltak, bár ez nem igen volt látható, csak a plafonon, ugyanis a falat mindenhol poszterek borították : Black Veil Brides, BMTH, PTV, Twilight poszterek, Vámpírnaplók, Buffy stb. Ránéztem az órára - fél 8-at mutatott - és felkaptam a türimet, majd besétáltam a 2 ajtóval odébb lévő fürdőbe. Megengedtem a vizet, és a kezemen néztem, hogy megfelelő-e a hőmérséklete. Közben előkészítettem magam a mosdáshoz és beszálltam a kádba. Elzártam a vizet és nyakig becsúsztam a vízbe. A hajamat elfelejtettem felkötni, de mindegy, úgyis ideje volt már megmosni. Behunytam a szemem és úgy voltam vele, hogy most jöjjön a relax. Lux-relax. Ez vicces volt - mosolyogtam magamba.
A gondolataim 100 felé repültek : 3 hónap múlva új suliba leszek és ahogy Anyu mondaná, megteszem az első lépést a nagybetűs Élet felé. De előtte még beiratkozás meg minden hülyeség... Nem is nagyon gondolkodtam ezen, hisz 3 hónap nem kis idő.
Előtte még dolgozni akartam, hogy legyen egy kis pénzem és ne folyton a szülőktől kelljen kunyerálnom.
Vajon Apu eljön a ballagásra? Nem hiszem, - súgta a fejemben egy hang - életem egyik fontos eseményén se volt ott. Igazán igazságtalan. Megharagudott Anyura, amiért otthagyta őt. Apám több reményt fűzött ehhez a kapcsolathoz, ezért is kérte meg már 5 hónap után a kezét. De persze anyu akkor még csak épphogy felnőtt sem volt - 18 évesen az ember nem sokat tudhat. El tudom képzelni az akkori Elenor Gray-t, ahogy ott áll az oltárnál és kimondja a boldogító igent. Nem is értem, hogy lett belőle alsós tanárnő, ha ennyire szeleburdi. A lényeg a lényeg : Apu megharagudott Anyura, és annyira nem hajlandó találkozni vele, hogy még a velem kapcsolatos dolgokat is mellőzi. Persze fizeti a gyerektartást, meg minden - de ezzel engem is büntet.
Kiszálltam a kádból, magamra tekertem a türim és visszamentem a szobámba. Felvettem a fekete alapon fehér pöttyös trikóm, meg a bugyim, de így fáztam. Inkább felkaptam egy cicanacit is.
Lecammogtam a lépcsőn, és egy tálba műzlit és tejet tettem, majd beültem Anyu mellé a nappaliba.
-Jó étv...ágyat!- szólt ásítozva.
-Kösz - feleltem, bár amit mondtam inkább ,,Köpf" -nek hallatszott, mert teli volt a szám.
A tv-be valami idióta film ment, de Anyu kitartóan nézte.
-Minek nézed ezt? - kérdeztem két falat közt.
-Próbálom megérteni.
-Miért, mi ez?
-A kislánynak meghaltak a szülei, árvaházba került, ahol szerető gondviselőket találtak neki, de egyszercsak az apa megbolondult és mindenkit lelőtt - kivéve a kislányt. Erre a kislány kilökte az apját az ablakon, mire az felszúródott egy oszlopra.
-Tiszta hülyeség.
-Tudom.
Majd továbbra is a szemeit a képernyőre függesztette. Bekanalaztam az utolsó falatot is, elköszöntem Anyutól és felmentem fogat mosni, aztán bedőltem az ágyba. Jól bebugyoláltam magam, de még így is majd megfagytam. Én hülye, nyitva hagytam az ablakot.
Felálltam, becsuktam és visszafeküdtem, de a függönyt elfelejtettem behúzni. Mindegy, én föl nem állok megint. Azokon gondolkodtam, amiken a kádban, és a következő amire emlékszem, az volt, hogy úgy éreztem valaki figyel.
Beléptem az ajtón és megcéloztam a lépcsőt, nehogy a munkáltatóm elkapjon és faggatni kezdjen, de ez nem jött össze.
-Helló Lux! Milyen volt Blaise-el? - faggatott mosolyogva.
-Szuper, bár nem tudom miért így fizettél a tanárnőnek a késésért.
Blaise Franklin ugyanis egy fiú az osztályból, aki nem mellesleg szintén egy tanár fia - az ofőé. Szőke haj, vékony és magas testalkat - ráadásul totál okos. Nem mellesleg imád BMX-ezni.
-Tényleg? És mit tanultatok?
-Őszintén? Semmit. Év végén mit kéne?
-Akkor mit csináltatok? - kérdezte meglepetten.
-Kimentünk a tőlük 2 utcányira lévő parkba és néztem, ahogy bringázik - feleltem.
-Pedig nem ez volt a célom - mondta lehajtott fejjel.
-Hát pedig Mrs.Franklin biztos örült volna neki, ha a fia korrepetálhat. Bár ha úgy nézzük, tényleg azt csinálta. Mindig mondta, hogy milyen trükköt csinál, pl. Footplantelt én nekem meg meg kellett jegyezni, s mikor újra azt csinálta fel kellett ismernem - fejtettem ki röviden.
-Értem. Na mehetsz - zárta le a beszélgetést.
Felmentem a lépcsőn, befordultam az első kanyarba és ledőltem az ágyra. Kezembe temettem az arcom és gondolkodtam. Úgy kb. negyed óra telt el így, mikor azt éreztem, hogy túl nagy a csend. Felálltam, megfogtam telefonom, bedugtam a fülesem és benyomtam a mostani kedvenc számom : Pierce The Veil - King for a day. Ezután körülnéztem és realizáltam, hogy akkora kupi van, hogyha Anyu idetalál véletlen, akkor itt kitör a III.világháború. Sebtében felkapkodtam a ruhadarabokat a földről és az ágyra hajigáltam őket. Majd később szétválogatom. Odamentem az ablak alatt lévő asztalhoz és leültem. Kinéztem az ablakon, ahol besütött a lemenő nap fénye. Felálltam, betoltam a széket az asztal alá és kitártam az ablakot - úgy is rég járta át levegő a szobát. - Visszasétáltam az ágyhoz szétválogattam a ruhákat, majd a szennyest lehajítottam a lépcsőkorlát alatt lévő szennyeskosárba. Telitalálat, mind a megfelelő helyen landolt. Megfordultam és bementem a szobámba. Most már azért kicsit szebb lett. Itt a falak lilák voltak, bár ez nem igen volt látható, csak a plafonon, ugyanis a falat mindenhol poszterek borították : Black Veil Brides, BMTH, PTV, Twilight poszterek, Vámpírnaplók, Buffy stb. Ránéztem az órára - fél 8-at mutatott - és felkaptam a türimet, majd besétáltam a 2 ajtóval odébb lévő fürdőbe. Megengedtem a vizet, és a kezemen néztem, hogy megfelelő-e a hőmérséklete. Közben előkészítettem magam a mosdáshoz és beszálltam a kádba. Elzártam a vizet és nyakig becsúsztam a vízbe. A hajamat elfelejtettem felkötni, de mindegy, úgyis ideje volt már megmosni. Behunytam a szemem és úgy voltam vele, hogy most jöjjön a relax. Lux-relax. Ez vicces volt - mosolyogtam magamba.
A gondolataim 100 felé repültek : 3 hónap múlva új suliba leszek és ahogy Anyu mondaná, megteszem az első lépést a nagybetűs Élet felé. De előtte még beiratkozás meg minden hülyeség... Nem is nagyon gondolkodtam ezen, hisz 3 hónap nem kis idő.
Előtte még dolgozni akartam, hogy legyen egy kis pénzem és ne folyton a szülőktől kelljen kunyerálnom.
Vajon Apu eljön a ballagásra? Nem hiszem, - súgta a fejemben egy hang - életem egyik fontos eseményén se volt ott. Igazán igazságtalan. Megharagudott Anyura, amiért otthagyta őt. Apám több reményt fűzött ehhez a kapcsolathoz, ezért is kérte meg már 5 hónap után a kezét. De persze anyu akkor még csak épphogy felnőtt sem volt - 18 évesen az ember nem sokat tudhat. El tudom képzelni az akkori Elenor Gray-t, ahogy ott áll az oltárnál és kimondja a boldogító igent. Nem is értem, hogy lett belőle alsós tanárnő, ha ennyire szeleburdi. A lényeg a lényeg : Apu megharagudott Anyura, és annyira nem hajlandó találkozni vele, hogy még a velem kapcsolatos dolgokat is mellőzi. Persze fizeti a gyerektartást, meg minden - de ezzel engem is büntet.
Kiszálltam a kádból, magamra tekertem a türim és visszamentem a szobámba. Felvettem a fekete alapon fehér pöttyös trikóm, meg a bugyim, de így fáztam. Inkább felkaptam egy cicanacit is.
Lecammogtam a lépcsőn, és egy tálba műzlit és tejet tettem, majd beültem Anyu mellé a nappaliba.
-Jó étv...ágyat!- szólt ásítozva.
-Kösz - feleltem, bár amit mondtam inkább ,,Köpf" -nek hallatszott, mert teli volt a szám.
A tv-be valami idióta film ment, de Anyu kitartóan nézte.
-Minek nézed ezt? - kérdeztem két falat közt.
-Próbálom megérteni.
-Miért, mi ez?
-A kislánynak meghaltak a szülei, árvaházba került, ahol szerető gondviselőket találtak neki, de egyszercsak az apa megbolondult és mindenkit lelőtt - kivéve a kislányt. Erre a kislány kilökte az apját az ablakon, mire az felszúródott egy oszlopra.
-Tiszta hülyeség.
-Tudom.
Majd továbbra is a szemeit a képernyőre függesztette. Bekanalaztam az utolsó falatot is, elköszöntem Anyutól és felmentem fogat mosni, aztán bedőltem az ágyba. Jól bebugyoláltam magam, de még így is majd megfagytam. Én hülye, nyitva hagytam az ablakot.
Felálltam, becsuktam és visszafeküdtem, de a függönyt elfelejtettem behúzni. Mindegy, én föl nem állok megint. Azokon gondolkodtam, amiken a kádban, és a következő amire emlékszem, az volt, hogy úgy éreztem valaki figyel.
1. fejezet / 1.rész : Sorry, I'm late.
Azt hiszem a mai nap nem lesz fent a top10-es listámon. Előző nap 23:42-ig fent maradtam és zenét hallgattam. Egyszerűen nem tudtam elaludni, hiába számoltam bárányokat vagy gondoltam arra, hogy holnap iskola van. A késő fennlét következtében sikerült elaludnom és lekésnem a buszom. Ez az én esetemben nem valami jó poén, ugyanis a suli még busszal is egy óra a mi kis településünktől.
Hát igen, ez tényleg egy kis település. Aligha van 2000 lakosa és azokból is több hal, mint amennyi születik. A falu neve Pashfoggs. Elég hülye név. Valószínűleg az is kicsit többet ivott a kelleténél, aki ezt kitalálta. Bár, ha úgy nézzük annyira nem is, hisz a falu nevében a ,,Fogg"-ot még meg is értem. Hisz ez ködöt jelent, és ez a falu mindenről híres, csak nem arról, hogy süt a nap. Bocsánat, rosszat mondtam. Nem is híres semmiről. Csak ott van a térképen és kész. Szerintem ha valaki megkérdezné hol lakom, és azt mondanám, hogy Pashfoggsban, akkor elég érdekesen nézne rám. Az emberek nem igazán vesznek észre egy ekkora települést a térképen. Különben meg minek keresnék? Turisták itt nem igazán vannak. Néha be-be esik egy-két nem idevalósi pacák, de tőlük is csak annyit várhatunk válaszként arra a kérdésre, hogy ,,Mi szél hozta Önöket erre?" , hogy ,,Eltévedtünk, de ha már itt vagyunk megnéznénk a hegyeket." - És ilyenkor a falu mozgásba lendült. Mindenki az adott ismeretlenek kívánságait leste, segíteni akartak nekik, talán azt remélve, hogy kicsit reklámoznak minket.
Talán a ,,minket" ismét nem a helyes kifejezés, hisz én sem idevalósi vagyok. Naposabb helyen éltem régebben, bár az életem nem igazán volt napos. A szüleim 3 éves koromban elváltak. Anyámnak elege lett mindenből. Nem is lepődtem meg később azon, hogy így fejezi ki magát, hisz mindig is lázadó volt, és nem csodálkoztam azon sem, hogy az én begyöpösödött Apám 6 évnél tovább nem kötötte le Anyu figyelmét. Apu totálisan Anyám ellentéte volt : míg Anyu bulizni akart éjt nappallá téve, Apu csak ült és gondolkodott. Vagy olvasott. De a zene az nem ment neki. Még olyanok se, mint Beethoven vagy Mozart. Szerencse, hogy bár sok mindenben hasonlítok rá, sokkal több mindenben, mint Anyura, azért én a zenét szeretem. Nagyon is. Mindig ott van velem, ha kikészülök valami miatt, vagy ha éppen happy time van.
Épp ezért késtem le a buszt. Tegnap este happy time volt, ugyanis 2 nap múlva ballagok. Nem nagy cucc, hisz remélem ez még kétszer meg fog történni az életemben, de Anyu nagyon odavolt.
-Az én kicsi lányom átlépi első nagy mérföldkövét! - lelkendezett.
-Anyu, de hisz már az oviból is elballagtam... - reagáltam le.
-Jajj, de te is tudod, hogy ez más! Most már nem vagy általános iskolás! 15 éves nagy lány vagy , Lux Whitmore!
-Te meg 36 éves felnőtt nő vagy, Elenor Gray! - feleltem mosolyogva.
Mióta 3 éves koromba ,,elváltunk" Aputól, és ideköltöztünk Pashfoggsba, Anyu gyakran szólított a vezetéknevemen. Lehet, hogy ez csúnya dolog volt, hisz az Apué. Jó, hogy nem mindjárt Peter Whitmorenak hívott, mint Apámat.
Ma reggel, mikor én nagy nehezen felkeltem és realizáltam, hogy elkéstem, Anyu már munkában volt.
Most épp tanárnő volt a helyi iskolában. Ez persze marhajó hecc volt részéről. Ő elmegy tanítani - bár ezt az utolsó iskolai napokban mi már csak züllésnek nevezzük - és nekem nem szól. Ugyanoda járunk nap mint nap, de nem kelt fel, hogy ,,Hé, Lux, iskola!". Ráadásul kocsival ment. Szuper.
Jól összeszidtam őt fejben, megálltam a szekrény előtt és válogatni kezdtem az aznapi göncöm. - Minek siessek? A következő buszig még 45 perc van, és a buszmegálló itt van a sarkon. - Elvileg ma meleg lesz, ami Pashfoggsban abból áll, hogy már 5 méternél messzebbre is ellátni plusz már majdnem 20°C lesz. Végül az időjárás tudatában magamra vettem az ibolyaszín csőnadrágom, felvettem egy fehér trikót, amire lilával volt írva a kedvenc együttesem neve (Pierce The Veil) és felhúztam a fekete tornacsukám. Kivasaltam az amúgy is egyenes, mellig érő fekete hajam, kihúztam zöld szememen a szempillákat és elnéztem magam a tükörben. Alapjában véve nem voltam csúnya. De szép sem. Nem vagyok valami túlsúlyos, de a csípőm kissé széles, úgymond körte alakom van. Ehhez képest még magas is vagyok, súrolom a 170cm-t. Gyorsan kézbe vettem a táskám - hál' Istennek este bepakoltam, nem mintha annyi mindent kellene vinni ilyenkor - meg egy almát és mentem a buszhoz. 5percet se vártam mikor befordult a sarkon. Előkaptam a bérletem, - ami pont a ballagás előtti napig jó, szóval aznap még fizethetek - és felszálltam.
-Jó reggelt! - köszöntem a sofőrnek.
-Ejnye, Lux, nem fogsz elkésni? 12 éve éltek itt és nem szoksz hozzá dolgokhoz? - cicceggett válaszképp.
Nem válaszoltam, inkább leültem egy üres helyre és az ablakhoz húzódtam. Még egy óra. Az azt jelenti, hogy úgy kb. 10-re érek be a suliba, tehát Édesanyám jóvoltából elmaradt az első 3 órám. Még jó, hogy kedves tanárnő és Mr. Washrim is kedveli. Aki nem mellesleg az igazgató.
Néztem, ahogy a busz mellett elsuhan a táj. Mindenütt hegyek és örökzöldek szakadatlan. Már csak azért is mert a házunk előtti buszmegállótól a suliig nincs másik, szóval nem áll meg a busz. A főút mellett elfutott egy folyó, a River Climb. Micsoda név egy folyónak... Becsuktam a szemem és már csak akkor nyitottam ki mikor éreztem, hogy a busz emelkedőhöz érkezett, majd azon felkaparva lefelé száguldott. Felálltam és megnyomtam a leszállásjelzőt, s ahogy a busz megállt, az ajtó kinyílt, én repültem is lefele a buszról. Kivételesen nem azért mert leestem róla, hanem mert siettem be a suliba.A futás mondhatni nem az én munkaköröm, mert folyton elesek, de ez most nem történt meg. Futás közben a csuklómra tett órára lestem - 9:52 - és még jobban megiramodtam. - Tudni kell azt is, hogy a suliba 10 óra után érkező diákokat nem engedik be. - Amit az imént tettem sokat segített, máskülönben most sétálnék és tuti elkésnék - még jobban.
Beléptem az ajtón és beleütköztem valakibe.
-Jó reggelt, Miss Whitmore! - köszönt gúnyosan a takarítónő - Csak nem eltetszett aludni? - tette hozzá kellő meglepettséget szimulálva.
-Önnek is! De - és mivel itt futni nem volt szabad, gyorsan sétáltam tovább.
Mentem egyenesen, aztán egy jobb kanyar a folyosó közepén lévő teremhez és benyitottam. Nagy meglepettségemre az osztály üres volt.
-Hol vannak? - kérdeztem hangosan a takarítónőt.
-Kint.
-Mi?
-Ott futott el mellettük. Ahogy maga leszállt és rohanni kezdett, ők kimentek próbálni a ballagásra - kacsintott.
-Oh - és egy 180°-os fordulatot téve kimentem a hátsó ajtón.
Itt már nem futottam. Időközben kisütött a nap és akik kint voltak, mind azt élvezték, ahogy a D vitamin beszívódik hófehér bőrükön keresztül. Én is felnéztem az égre. Sehol egy ködfelhő, és a nap is annyira sütött, hogy a pupilláim érezhetően összeszűkültek. A füvön megcsillant a reggeli pára és a fák levelei is világoszölden táncoltak a kissé nedves szélben. Ez is ritka volt. Itt általában minden sötét, - sötétkék, sötétzöld stb. - de most a napfény átjárta a levegőt, az ember minden porcikáját és ott volt a hangulatban is.
-Na mi van, ide találtál? - szólt mosolyogva Penelope.
A napsütés örömére göndör, szőke fürtjeit lófarokba kötötte és vidáman mosolygott rám.
-Anyu nem keltett fel. Nem tudom milyen logikája van, biztos azt hiszi, hogy a tanítás utolsó napjai nem fontosak.
-Akkor menj és szólj Mrs.Franklinnek. Kicsit ki van akadva rád - súgta oda az utolsó mondatot.
-Szuper.
Odasétáltam a tömegbe és egy alacsony, kontyos női alak után kutatva meresztettem a szemeim.
-Mrs.Franklin! Jó reggelt! - köszöntem.
-Áhh, be tetszett fáradni?
-Elnézést, Anyu nem keltett fel... És eljött nélkülem.
-Micsoda anya - reagált le gúnyosan.
-Be írt igazolatlannak? - kérdeztem reménykedve, hogy a válasz ,,Nem" lesz.
-Nem. Édesanyád is szólt nekem, hogy ,,otthon felejtett" - és kis idézőjeleket mutatott a levegőbe.
-Oh. Rendben. Köszönöm.
Épp indultam volna vissza mikor utánam szólt.
-Remélem Penelope felvilágosítja magát az eddig történtekről.
Penelope-hoz érve észrevettem, hogy köré gyűlt a fél osztály : ott álltak a fiúk mind a 8-an és a lányok a maguk 5-ös létszámával - Penelope-t is beleszámolva.
-Mi az Lux, megúsztad? - szólított meg egy srác.
-Ja, Anyu kimentett.
-Miss.Gray rendes nő - felelte kivillantva bőrénél is fehérebb fogsorát és sötétbarna hajába túrt.
-Jaja, csak néha kicsit feledékeny. Mondjuk otthon felejti a tulajdon lányát - morfondíroztam keserűen.
-Ez előfordul - kacsintott.
Alapjaiban helyes srác volt. Minden lány álma - aki olyan mint én. Magas volt, még nálam is magasabb úgy kb. 2 fejjel, vékony, de izmos és szép arca volt.
Rámosolyogtam és mentem tovább.
Penelope valamiről sutyorgott a többiekkel, amikor odaértem.
-Hé, Pen, mit kell elmondanod nekem? - rontottam be a tömeg közepébe.
-Ja, Anyud egy feltétellel menthetett meg az igazolatlantól.
-És mi az?
Hát igen, ez tényleg egy kis település. Aligha van 2000 lakosa és azokból is több hal, mint amennyi születik. A falu neve Pashfoggs. Elég hülye név. Valószínűleg az is kicsit többet ivott a kelleténél, aki ezt kitalálta. Bár, ha úgy nézzük annyira nem is, hisz a falu nevében a ,,Fogg"-ot még meg is értem. Hisz ez ködöt jelent, és ez a falu mindenről híres, csak nem arról, hogy süt a nap. Bocsánat, rosszat mondtam. Nem is híres semmiről. Csak ott van a térképen és kész. Szerintem ha valaki megkérdezné hol lakom, és azt mondanám, hogy Pashfoggsban, akkor elég érdekesen nézne rám. Az emberek nem igazán vesznek észre egy ekkora települést a térképen. Különben meg minek keresnék? Turisták itt nem igazán vannak. Néha be-be esik egy-két nem idevalósi pacák, de tőlük is csak annyit várhatunk válaszként arra a kérdésre, hogy ,,Mi szél hozta Önöket erre?" , hogy ,,Eltévedtünk, de ha már itt vagyunk megnéznénk a hegyeket." - És ilyenkor a falu mozgásba lendült. Mindenki az adott ismeretlenek kívánságait leste, segíteni akartak nekik, talán azt remélve, hogy kicsit reklámoznak minket.
Talán a ,,minket" ismét nem a helyes kifejezés, hisz én sem idevalósi vagyok. Naposabb helyen éltem régebben, bár az életem nem igazán volt napos. A szüleim 3 éves koromban elváltak. Anyámnak elege lett mindenből. Nem is lepődtem meg később azon, hogy így fejezi ki magát, hisz mindig is lázadó volt, és nem csodálkoztam azon sem, hogy az én begyöpösödött Apám 6 évnél tovább nem kötötte le Anyu figyelmét. Apu totálisan Anyám ellentéte volt : míg Anyu bulizni akart éjt nappallá téve, Apu csak ült és gondolkodott. Vagy olvasott. De a zene az nem ment neki. Még olyanok se, mint Beethoven vagy Mozart. Szerencse, hogy bár sok mindenben hasonlítok rá, sokkal több mindenben, mint Anyura, azért én a zenét szeretem. Nagyon is. Mindig ott van velem, ha kikészülök valami miatt, vagy ha éppen happy time van.
Épp ezért késtem le a buszt. Tegnap este happy time volt, ugyanis 2 nap múlva ballagok. Nem nagy cucc, hisz remélem ez még kétszer meg fog történni az életemben, de Anyu nagyon odavolt.
-Az én kicsi lányom átlépi első nagy mérföldkövét! - lelkendezett.
-Anyu, de hisz már az oviból is elballagtam... - reagáltam le.
-Jajj, de te is tudod, hogy ez más! Most már nem vagy általános iskolás! 15 éves nagy lány vagy , Lux Whitmore!
-Te meg 36 éves felnőtt nő vagy, Elenor Gray! - feleltem mosolyogva.
Mióta 3 éves koromba ,,elváltunk" Aputól, és ideköltöztünk Pashfoggsba, Anyu gyakran szólított a vezetéknevemen. Lehet, hogy ez csúnya dolog volt, hisz az Apué. Jó, hogy nem mindjárt Peter Whitmorenak hívott, mint Apámat.
Ma reggel, mikor én nagy nehezen felkeltem és realizáltam, hogy elkéstem, Anyu már munkában volt.
Most épp tanárnő volt a helyi iskolában. Ez persze marhajó hecc volt részéről. Ő elmegy tanítani - bár ezt az utolsó iskolai napokban mi már csak züllésnek nevezzük - és nekem nem szól. Ugyanoda járunk nap mint nap, de nem kelt fel, hogy ,,Hé, Lux, iskola!". Ráadásul kocsival ment. Szuper.
Jól összeszidtam őt fejben, megálltam a szekrény előtt és válogatni kezdtem az aznapi göncöm. - Minek siessek? A következő buszig még 45 perc van, és a buszmegálló itt van a sarkon. - Elvileg ma meleg lesz, ami Pashfoggsban abból áll, hogy már 5 méternél messzebbre is ellátni plusz már majdnem 20°C lesz. Végül az időjárás tudatában magamra vettem az ibolyaszín csőnadrágom, felvettem egy fehér trikót, amire lilával volt írva a kedvenc együttesem neve (Pierce The Veil) és felhúztam a fekete tornacsukám. Kivasaltam az amúgy is egyenes, mellig érő fekete hajam, kihúztam zöld szememen a szempillákat és elnéztem magam a tükörben. Alapjában véve nem voltam csúnya. De szép sem. Nem vagyok valami túlsúlyos, de a csípőm kissé széles, úgymond körte alakom van. Ehhez képest még magas is vagyok, súrolom a 170cm-t. Gyorsan kézbe vettem a táskám - hál' Istennek este bepakoltam, nem mintha annyi mindent kellene vinni ilyenkor - meg egy almát és mentem a buszhoz. 5percet se vártam mikor befordult a sarkon. Előkaptam a bérletem, - ami pont a ballagás előtti napig jó, szóval aznap még fizethetek - és felszálltam.
-Jó reggelt! - köszöntem a sofőrnek.
-Ejnye, Lux, nem fogsz elkésni? 12 éve éltek itt és nem szoksz hozzá dolgokhoz? - cicceggett válaszképp.
Nem válaszoltam, inkább leültem egy üres helyre és az ablakhoz húzódtam. Még egy óra. Az azt jelenti, hogy úgy kb. 10-re érek be a suliba, tehát Édesanyám jóvoltából elmaradt az első 3 órám. Még jó, hogy kedves tanárnő és Mr. Washrim is kedveli. Aki nem mellesleg az igazgató.
Néztem, ahogy a busz mellett elsuhan a táj. Mindenütt hegyek és örökzöldek szakadatlan. Már csak azért is mert a házunk előtti buszmegállótól a suliig nincs másik, szóval nem áll meg a busz. A főút mellett elfutott egy folyó, a River Climb. Micsoda név egy folyónak... Becsuktam a szemem és már csak akkor nyitottam ki mikor éreztem, hogy a busz emelkedőhöz érkezett, majd azon felkaparva lefelé száguldott. Felálltam és megnyomtam a leszállásjelzőt, s ahogy a busz megállt, az ajtó kinyílt, én repültem is lefele a buszról. Kivételesen nem azért mert leestem róla, hanem mert siettem be a suliba.A futás mondhatni nem az én munkaköröm, mert folyton elesek, de ez most nem történt meg. Futás közben a csuklómra tett órára lestem - 9:52 - és még jobban megiramodtam. - Tudni kell azt is, hogy a suliba 10 óra után érkező diákokat nem engedik be. - Amit az imént tettem sokat segített, máskülönben most sétálnék és tuti elkésnék - még jobban.
Beléptem az ajtón és beleütköztem valakibe.
-Jó reggelt, Miss Whitmore! - köszönt gúnyosan a takarítónő - Csak nem eltetszett aludni? - tette hozzá kellő meglepettséget szimulálva.
-Önnek is! De - és mivel itt futni nem volt szabad, gyorsan sétáltam tovább.
Mentem egyenesen, aztán egy jobb kanyar a folyosó közepén lévő teremhez és benyitottam. Nagy meglepettségemre az osztály üres volt.
-Hol vannak? - kérdeztem hangosan a takarítónőt.
-Kint.
-Mi?
-Ott futott el mellettük. Ahogy maga leszállt és rohanni kezdett, ők kimentek próbálni a ballagásra - kacsintott.
-Oh - és egy 180°-os fordulatot téve kimentem a hátsó ajtón.
Itt már nem futottam. Időközben kisütött a nap és akik kint voltak, mind azt élvezték, ahogy a D vitamin beszívódik hófehér bőrükön keresztül. Én is felnéztem az égre. Sehol egy ködfelhő, és a nap is annyira sütött, hogy a pupilláim érezhetően összeszűkültek. A füvön megcsillant a reggeli pára és a fák levelei is világoszölden táncoltak a kissé nedves szélben. Ez is ritka volt. Itt általában minden sötét, - sötétkék, sötétzöld stb. - de most a napfény átjárta a levegőt, az ember minden porcikáját és ott volt a hangulatban is.
-Na mi van, ide találtál? - szólt mosolyogva Penelope.
A napsütés örömére göndör, szőke fürtjeit lófarokba kötötte és vidáman mosolygott rám.
-Anyu nem keltett fel. Nem tudom milyen logikája van, biztos azt hiszi, hogy a tanítás utolsó napjai nem fontosak.
-Akkor menj és szólj Mrs.Franklinnek. Kicsit ki van akadva rád - súgta oda az utolsó mondatot.
-Szuper.
Odasétáltam a tömegbe és egy alacsony, kontyos női alak után kutatva meresztettem a szemeim.
-Mrs.Franklin! Jó reggelt! - köszöntem.
-Áhh, be tetszett fáradni?
-Elnézést, Anyu nem keltett fel... És eljött nélkülem.
-Micsoda anya - reagált le gúnyosan.
-Be írt igazolatlannak? - kérdeztem reménykedve, hogy a válasz ,,Nem" lesz.
-Nem. Édesanyád is szólt nekem, hogy ,,otthon felejtett" - és kis idézőjeleket mutatott a levegőbe.
-Oh. Rendben. Köszönöm.
Épp indultam volna vissza mikor utánam szólt.
-Remélem Penelope felvilágosítja magát az eddig történtekről.
Penelope-hoz érve észrevettem, hogy köré gyűlt a fél osztály : ott álltak a fiúk mind a 8-an és a lányok a maguk 5-ös létszámával - Penelope-t is beleszámolva.
-Mi az Lux, megúsztad? - szólított meg egy srác.
-Ja, Anyu kimentett.
-Miss.Gray rendes nő - felelte kivillantva bőrénél is fehérebb fogsorát és sötétbarna hajába túrt.
-Jaja, csak néha kicsit feledékeny. Mondjuk otthon felejti a tulajdon lányát - morfondíroztam keserűen.
-Ez előfordul - kacsintott.
Alapjaiban helyes srác volt. Minden lány álma - aki olyan mint én. Magas volt, még nálam is magasabb úgy kb. 2 fejjel, vékony, de izmos és szép arca volt.
Rámosolyogtam és mentem tovább.
Penelope valamiről sutyorgott a többiekkel, amikor odaértem.
-Hé, Pen, mit kell elmondanod nekem? - rontottam be a tömeg közepébe.
-Ja, Anyud egy feltétellel menthetett meg az igazolatlantól.
-És mi az?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)